Cigarette burns...: 06/09

Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
(részletek)

„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik.”

„Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga? Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc. Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása, előkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc semmire sem jó, vázlat kép nélkül.”

„Valamikor régen az ember csodálkozva figyelte a mellkasában hangzó szabályos ütéseket, és sejtelme nem volt, mi dobog benne. Nem tudta azonosítani magát a testével, ezzel az olyannyira idegen és ismeretlen valamivel. A test ketrec volt, és e ketrecben létezett valami, ami nézett, hallgatózott, félt, gondolkozott és csodálkozott; ez a valami, ez a resztli, ami a test kivonása után maradt, ez volt a lélek.
A test ma már nem ismeretlen: tudjuk, hogy ami a mellkasunkban dobol, az a szívünk, és hogy az orrunk tulajdonképpen egy csőnek a torkolata, mely kinyúlik a testünkből, hogy oxigént vezessen a tüdőnkbe. Arcunk nem más, mint valamiféle műszerfal, melybe a test összes mechanizmusa – emésztés, látás, hallás, légzés, gondolkodás – torkollik.
Amióta mindent meg nevezni rajta, a test kevésbé nyugtalanítja az embert. Tudjuk már azt is, hogy a lélek nem más, mint a szürke agysejtek tevékenysége. A test és a lélek kettősségét elborították a tudományos kifejezések, s mint ósdi előítéletet, bátran kinevethetjük.
Csakhogy elég, ha az ember eszementen szerelmes, s közben beleinek hangos korgását kénytelen hallgatni. A test és a lélek egysége, tudományos korunk e szép illúziója egy csapásra szertefoszlik.”

„Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál.”

„Olyan munkát végzett, ami végképp nem érdekelte, s ez csodálatos volt. Most már értette az olyan emberek boldogságát (eddig mindig sajnálta őket), akiket semmiféle belső „es muss sein!” nem köt foglalkozásukhoz, akik megfeledkezhetnek róla, amint munkahelyüket elhagyják. Ezt a boldog közönyt Tomáš eddig nem ismerte. Ha a műtőben valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, kétségbeesett, és nem tudott aludni. Gyakran a nőktől is elment a kedve. Hivatásának imperativusa, az „ess muss sein!” vámpírként szívta a vérét.”

„A szerelem metaforával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő belevési első szavát költői emlékezetünkbe.”

„Van a világűrben egy bolygó, melyen minden ember másodszor is megszületik. Közben teljes tudatában van a Földön eltöltött életének, az összes, ott szerzett tapasztalatának.
És van talán egy másik bolygó, ahol mindannyian harmadszor születünk meg, két előző életünk tapasztalatával.
És lehet, hogy vannak még további és további bolygók, ahol az emberiség mindig egy fokkal (egy élettel) érettebben születik.
Ez az örök visszatérés Tomáš-féle változata.
Persze mi itt a Földön (az első számú bolygón, a tapasztalatlanság bolygóján) csak ködösen találgathatjuk, mi történne az emberrel a többi bolygókon. Bölcsebb lenne? Képes-e egyáltalán az érettségre? Szert tehet rá az ismétléssel?
Csak ennek az utópiának a távlatában használhatnánk teljes joggal a pesszimizmus és az optimizmus fogalmát: optimista az, aki úgy véli, hogy az ötös számú bolygón az emberiség történelme már nem lesz olyan véres. Pesszimista az, aki nem így gondolja.”

„Ha elfogadjuk, hogy a nemi izgalom olyan mechanizmus, amellyel a Teremtőnk szórakozik, akkor viszont a szerelem olyasvalami, ami csakis a miénk, s amivel kisiklunk a Teremtő keze közül. A szerelem a szabadságunk. A szerelem az „ess muss sein!” másik oldalán van.
Csakhogy ez sem teljesen igaz. Ha a szerelem másvalami is, mint a Teremtőnket szórakoztató nemiség óraműve, mégis oda van kötve ehhez a szerkezethez. Úgy van hozzákötve, mint egy törékeny, meztelen nő a hatalmas ingaóra ingájához.
Teremtőnk egyik legképtelenebb ötlete volt, hogy a szerelmet a szexushoz kötötte, állapítja meg Tomáš.
S utána még arra gondol: Hogy a szerelmet megóvhassuk a nemiség őrültségeitől, annak egyetlen módja van: átállítjuk fejünkben az órát, és a fecske látványától tüzelünk.
Ezzel az édes gondolattal szenderedett el. S az álom küszöbén, a kusza gondolatok e varázslatos területén hirtelen biztos volt benne, hogy most megtalálta az összes rejtély nyitját, a kulcsot a titokhoz, az új utópiát, a Paradicsomot; a világot, ahol az embert felajzza egy fecske, s ahol szeretheti Terezát anélkül, hogy a nemiség erőszakos őrültsége ebben megzavarná.”

„A szobában néhány félmeztelen nő volt, ott nyüzsögtek körülötte, s Tomáš fáradtan nézte őket. Hogy megszabaduljon tőlük, benyitott a szomszéd helyiségbe. A szemközti heverőn egy lányt pillantott meg. Félig meztelen volt ő is, csak bugyi volt rajta. Oldalán feküdt, a könyökére támaszkodva. Mosolyogva nézett Tomášra, mint aki tudta, hogy bejön hozzá.
Tomáš közelebb lépett. Végtelen boldogság áradt szét benne, hogy végre rátalált a lányra, és hogy vele lehet. Leült hozzá, mondott neki valamit, a lány válaszotl. Egész lényéből nyugalom áradt. Karjának mozdulatai lassúak, vontatottak voltak. Tomáš egész életében e nyugodt mozdulatokra vágyott. Pontosan ez az asszonyi nyugalom hiányzott eddigi életéből.
Ekkor azonban az álomból az ébrenlétbe siklott. Azon a bizonyos senki földjén találta magát, ahol az ember már nem alszik, de még nem éber. Tomáš megrémült, hogy a lány eltűnik a szeme elől, és kétségbeesetten hajtogatta: nem veszíthetem el, az istenért! Lázasan igyekezett felidézni magában, kicsoda ez a lány, hol is találkozott vele valójában, mit élt át vele. Hogyan lehetséges, hogy mindezt nem tudja, amikor olyan jól ismeri? Fogadkozott, hogy reggel nyomban felhívja. De alighogy így döntött, megijedt, hogy nem hívhatja fel, mert elfelejtette a nevét. De hát hogyan felejthette el olyasvalakinek a nevét, akit ennyire jól ismer? Ekkor már szinte teljesen éber volt, nyitott szemmel viaskodott: hol vagyok?, igen, Prágában vagyok, de ez a lány prágai-e egyáltalán?, vagy másutt találkoztam vele?, talán Svájcban? Eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy ezt a lányt nem ismeri, hogy ez a lány nem svájci és nem is prágai, hanem az álmában jelent meg.
Ez annyira felzaklatta, hogy felült az ágyban. Tereza mélyen aludt az oldalán. Tomáš arra gondolt, hogy az álombeli lány egyetlen nőre sem hasonlított, akivel életében valaha is találkozott. A lány, akit a legbizalmasabb ismerősének érzett, éppenséggel teljesen ismeretlen volt. Csakhogy mindig is pontosan őrá vágyott. Ha létezik valamiféle személyes Paradicsom, akkor ebben a Paradicsomban együtt kellene élniük. Ez az álombeli nő az ő szerelmének a „muss es sein!”-ja.
Eszébe jutott az ismert mítosz Platón Szümpozion-jából: az emberek eleinte hermafroditák voltak; Isten kettészelte őket, s azóta a két fél bolyong a világban és keresi egymást. A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.
Tegyük fel, hogy ez így van: hogy mindannyiunknak van valahol a világban egy társa, akivel egykor egy testet alkotott. Tomáš testének másik fele a lány volt, akiről álmodott. Csakhogy az ember nem mindig találja meg önmaga másik felét. Ehelyett elküldik neki a folyón fonott kosárban Terezát. De mi van, ha később valóban találkozik a neki rendeltetett nővel, önmaga másik felével? Kit részesít előnyben? A kosárban érkezőt, vagy Platón mítoszának asszonyát?
Tomáš elképzelte, hogy egy mesebeli világban együtt él a megálmodott lánnyal. Villájuk nyitott ablaka előtt Tereza sétál el. Egyedül van, megáll a járdán, és végtelenül szomorú tekintettel nézi őt. És Tomáš nem tudja elviselni ezt a tekintetet. Már megint a tulajdon szívében érzi Tereza fájdalmát! Már megint hatalmába kerítette a részvét, s elnyeli őt Tereza lelke! Kiugrik az ablakon. De Tereza keserűen azt mondja neki, maradjon csak ott, ahol boldognak érzi magát; taglejtései, melyek mindig zavarták Tomášt és nem tetszettek neki Terezában, most is hevesek és nyugtalanok. Tomáš megragadja ezeket az ideges kezeket, két tenyere közé szorítja, hogy megnyugtassa őket. És tudja, hogy bármikor otthagyja boldogságának hajlékát, bármikor otthagyja Paradicsomát, ahol az álombeli lánnyal él, és elárulja szerelmének „es muss sein!”-ját, csakhogy elmehessen Terezával, a hat nevetséges véletlenből született asszonnyal.
Ült az ágyon, és nézte a mellette fekvő Terezát, aki álmában az ő kezét szorongatta. Határtalan szerelmet érzett iránta. Éber álma lehetett éppen, mert hirtelen kinyitotta a szemét, és riadtan Tomášra pillantott.
- Hová bámulsz? - kérdezte.
Tomáš tudta, hogy nem szabad felébresztenie Terezát, hogy vissza kell ringatnia őt az álomba; igyekezett hát olyan választ adni, mely egy új álom képzetét kelti fel benne.
- A csillagokat nézem - felelte.
- Ne hazudj, hiszen lefelé nézel.
- Mert repülőgépen ülünk. A csillagok alattunk vannak.
- Aha, repülőgépen - mondta Tereza. Szorosabban fogta Tomáš kezét, és ismét elaludt. Tomáš tudta, hogy Tereza most a gép kis kerek ablakán néz ki, mely magasan a csillagok fölött repül.”

„Csak 1980-ban olvashattuk a Sunday Times-ban, hogyan halt meg Sztálin fia, Jakov. Mint fogoly, a második világháború alatt angol tisztekkel volt összezárva egy német táborban. Közös illemhelyük volt. Sztálin fia mindig piszkosan hagyta a vécét. Az angoloknak nem tetszett, hogy a szartól maszatos vécét nézzék, még ha ez a szar az akkori világ leghatalmasabb emberének fiától származott is. Figyelmeztették Jakovot. Jakov megsértődött. Az angolok újra és újra figyelmeztették őt, kényszerítették, hogy pucolja meg a vécét. Jakov felháborodott, veszekedett és dulakodott velük. Végül kihallgatást követelt a tábor parancsnokától. Csakhogy a felfuvalkodott német visszautasította, hogy szarról diskuráljon. Sztálin fia nem tudta elviselni a megaláztatást. Iszonyú orosz átkokat szórva nekifutott a tábort körülfogó, árammal töltött drótkerítésnek. Rázuhant. Teste, mely már sohasem szennyezi az angolok vécéjét, ott maradt lógva a dróton.”

„Sztálin fia a szarért adta oda életét. A szarért elszenvedett halál azonban nem értelmetlen halál. A németek, akik azért áldozták föl életüket, hogy kiterjesszék birodalmukat keletre, az oroszok, akik azért haltak meg, hogy hazájuk hatalma tovább terjedjen nyugatra, nos igen, ők ostobaságért áldozták életüket, és haláluk híján van az értelemnek és az általános érvénynek. Ezzel szemben Sztálin fiának halála a háború általános esztelensége közepette az egyetlen metafizikai halál volt.”

„Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert - bár családom nem volt vallásos - éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés.
A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyezhetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert. Nos, vagy egyik, vagy másik: vagy Isten képére teremtetett az ember, s akkor Istennek vannak belei, vagy Istennek nincsenek belei, s akkor az ember nem hasonlít hozzá.
A régi gnosztikusok ezt ugyanolyan jól tudták, mint jómagam ötéves koromban. A második században Valentin, a Gnosis nagy mestere, hogy megoldja ezt a megátalkodott kérdést, azt állította, hogy Jézus „evett, ivott, de nem székelt”.
A szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz. Isten szabadságot adott az embernek, végeredményben elfogadhatjuk hát, hogy nem felelős az ember gonosztetteiért. A felelősséget a szarért viszont teljes egészében az viseli, aki az embert teremtette.
Szent Jeromos a negyedik században határozottan elvetette a gondolatot, hogy Ádám közösült volna Évával a Paradicsomban. Ezzel szemben Johannes Scotus Eriugena, a kilencedik század nagy teológusa, ezt a gondolatot elfogadta. Ő azonban azt képzelte, hogy Ádám úgy mozgatta nemi szervét, mint a kezét vagy lábát, tehát amikor és ahogy csak akarta. Ne keressük e magyarázat mögött az impotencia fenyegetettségében élő férfi örök álmát. Scotus Eriugena gondolatának más az értelme. Ha a nemi szerv az agy puszta parancsára felemelhető, ez azt jelenti, hogy a nemi izgalom fölösleges. Nemi szervünk nem azért ágaskodik föl, mert felizgultunk, hanem mert megparancsoltuk neki. Amit a nagy teológus összeegyeztethetetlennek talált a Paradicsommal, az nem a közösülés és a vele járó gyönyör volt, hanem a nemi izgalom. Jegyezzük meg jól: a Paradicsomban gyönyör volt, nem izgalom.
Scotus Eriugena elmélkedésében megtalálhatjuk a kulcsot a szar egyféle teológiai igazolásához. Amíg az ember a Paradicsomban élhetetett, vagy nem székelt (mint Valentin elképzelésében Jézus), vagy - s ez valószínűbbnek tetszik - nem tartotta a szart undorítónak. Amint Isten kiűzte az embert a Paradicsomból, megismertette vele az undort. Az ember mindazt rejtegetni kezdte, amiért szégyenkezett, és amikor fellebbentette a leplet, ragyogó fény vakította el. Így nyomban az undor után megismerte a gerjedelmet is. Szar nélkül (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) a szexuális szerelem nem volna olyan, amilyennek ismerjük: nem kísérné szívdobogás és érzékeink elvakulása.”

Ador sa ma plimb asa, sa meditezi la ce am de facut , de schimbat de rezolvat..ma rog, nu e chiar plimbat, dar la cat am eu de mers zilnic ar fi un sinonim pozitiv :)Am realizat ca dupa 2 ani de "singuratate" imi place mai mult asa.

Da! tot cu geanta plic si palarie(de zi, desigur) :D

Cand voi face si eu ceva care imi place? voi faceti ce va place sau sunteti fortati sa lucrati intr-un domeniu care este exact ceea ce v-ati dori? o facem pentru bani sau pentru ca suntem slabi pentru a persevera? sau din lipsa pilelor? cred ca este totusi un factor important! eu inca nu am ajuns la faza de "daca iti doresti cu adevarat ti se indeplineste!" voi? este deja prea tarziu sa incep a face ceea ce imi doresc cu adevarat?

Am un nou job si nu stiu ce sa ma fac cu ea...pentru mine conteaza enorm echipa si atmosfera, oamenii si caracterul lor. A avut perfecta dreptate fosta mea sefa cand mi-a dat sfatul " sa nu te-nfigi ca rama-n piatra!"

si voi realizati in fiecare zi cat de rai si parsive pot fi persoanele din jur, cat de neciopliti, needucati si ingamfati sunt? oameni care se cred centrul lumii si de fapt sunt egali cu zero? si stiti ce e grav? ca tot lor le merge bine iar eu stau sa pierd minute din timpul meu sa ma gandesc la asta. Incercati sa-i evitati pe cat se poate pentru ca va schimba..., si eu incerc sa fac la fel. Oricum, trebuie sa pretuim ce e langa noi, oamenii cu care am crescut, oamenii pe care ii cunoastem si care ne iubesc.

Pana acum doi ani imi era extrem de greu sa spun "te iubesc" , acum insa as putea sa strig mai mereu! :) ma incarca ! :)

Revenind la lucruri si mai serioase, mai am 3 examene:) dupa care pot sa ma concentrez (in timpul liber) la organizarea nuntiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!!!! :D MA MARIT, NE CASATORIM:)
Incredibil, dar adevarat, cum ar spune Ro. :)
detalii despre rochie insa nu voi putea da fiindca citeste si Ro blogul. El n-o sa vada, doar atunci :) adica pe 16 octombrie. :D
Voi fi Printesa, Diva sau Frantuzoaica :)))?

A fost o zi frumoasa, sper si pentru voi. A fost destul de ok la job, am facut treaba :) iar acasa liniste si iubire. Am mancat impreuna, (ceea ce nu se intampla des din cauza programului nostru)
am discutat si am facut parjituri (placinta cu branza si stafide, congelate :D)el se uita la film iar eu scriu. Dar gata ca ma duc la invatat.

Va puszi !